Anyák napi Puja: A gyermekekről

University of Birmingham, Birmingham (England)

Feedback
Share

Anyák napi Puja – Birmingham, Anglia, 1985. április 21

Ma a gyerekekről szeretnék beszélni nektek, mivel tegnap a Muladhara témaköréről beszélgettünk. Miért nem vagyunk annyira kollektívek, mint amennyire szükséges lenne? Sokkal kollektívebbek. 

Tudjátok, a nyugati életmód hatására már gyerekkorban rengeteg szokás kialakul bennünk. Be vagyunk zárkózva az otthonainkba, nincs kapcsolatunk másokkal, és gyerekkorunkban rettenetesen óvnak minket. Szerintem, ebben az országban attól tartanak a szülők, hogy elveszítik a gyereküket, mert mindenki lelép otthonról. Amint megkapja a munkanélküli segélyt, a legtöbb gyerek elhagyja a szüleit. A szülőket faképnél hagyják, és a szülők azt érzik, hogy a gyerekek a legkisebb dolgok miatt el fogják hagyni őket. Ezért arra tanítják a gyerekeket, hogy ne beszéljenek senkivel, tartsák távol magukat mindenkitől. Mindenki csak a saját gyerekét dajkálgatja, csak velük foglalkoznak, és nem bírják elviselni, ha a gyerekük egy másik nővel beszélget. Féltékenyek és a gyerek elvesztésétől tartanak, mert úgy érzik, nem tudnak megfelelően szeretni. Ha bárki más megfelelően tudja szeretni a gyereküket, úgy érzik a gyerek el fog veszni. És a gyerek is annyira individualistává válik, hogy csak egy bizonyos típusú embert fog megkedvelni, aki idővel átveszi az irányítást a gyerek felett, akit aztán a szülei ténylegesen el is veszítenek. 

Ebben az értelemben ez egy nagyon beteg társadalom. A gyerekek tekintetében is nagyon beteg ez a társadalom. Fogalmuk sincs, hogyan kell felnevelni a gyerekeiket. 

Éppen az ellenkezője történik Indiában. Éppen az ellenkezője. Úgy vélem, ez az egyik oka annak, hogy az indiaiak nagyon gyorsan kollektívvé válnak. Arról van szó, hogy Indiában, ha mások jelenlétében valaki a saját gyerekét tartja a kezében, modortalanságnak számít. Kifejezetten nem illik. Például, amikor a lányom megszületett és a férjem családjához mentünk, nem vehettem fel a gyerekem, csak akkor és addig, amíg megetettem. Akkor is nekik kellett mondaniuk, hogy most már ideje megetetni a gyereket. De soha nem követeltem volna, hogy adják oda a lányom, hogy elvigyem. Soha. Ez modortalanságnak számít, és most már értem, hogy miért. Ha valaki mások jelenlétében az ölébe vette a gyerekét, mert hogy az az ő gyereke, faragatlanságnak és neveletlenségnek számított, mintha nem jó családból származna, és nem tudná, hogyan kell viselkedni. Még az sem volt megengedett, hogy valaki azt mondja, hogy az az ő gyereke. Ha bemutattuk valakinek a gyerekünket, akkor is azt mondtuk, hogy „Ő a te gyereked”. 

Érdekes, most döbbenek rá, hogy miért volt ez így a társadalmunkban. Nem mondhattuk, hogy ez a mi gyerekünk. Bárhova mentünk, azt mondtunk, „Ő a te gyereked”. Még a házunkra sem mondanánk senkinek, hogy az a mienk. Inkább azt kérdezzük: „Eljönnél, kérlek, a házadba?” Ahogy látjátok, a kulturális háttér egésze kollektivitást ad nekünk. 

Azt is elmondtam már, hogy miért annyira szexorientáltak az emberek, miért annyira érzékenyek mások érintésére. Ha bárki hozzájuk ér, furcsa érzésük támad. Ennek az az oka, hogy más érzékelés nem fejlődött ki bennük. Ez azért is van, mert mindig csak a saját gyerekeiteket ölelgetitek. A gyerek csak az anyját és az apját ismeri. A gyerek folyamatosan csak a szüleivel van, és ennek következtében nem fejlődik ki egyéb fennkölt kapcsolat érzése mások irányába. Bárki más egy különálló és különböző identitás, és amikor felnőttök és megérintetek valakit, nem érzitek a magasztos dolgokat. 

Amikor ártatlanok vagytok, amikor gyerekek vagytok… mi sosem aludtunk a szüleinkkel. Indiában bevett szokás, hogy ha a lányaimnál vagyok, a gyerekeik velem vagy a férjemmel, vagy a testvéreikkel alszanak, vagy ha más testvérek vannak ott, akkor velük alszanak ahelyett, hogy ők aludnának velük. A pszichológiai háttere ennek az lehetett – tudták, mert India egy nagyon hagyománytisztelő ország, ezért megértették –, hogy ennek a megoldásnak a pszichológiai háttere az, hogy a gyerekek, megszokják egy másik nő vagy férfi közelségét egy magasztos helyzetben, egy magasztos tudatállapotban, amikor ártatlanok. Így kifejlődnek az ártatlan kapcsolatok. Senki nem érez semmi furcsát, ha valaki megérinti őket. Látjátok, ezért van az, hogy ha egy férfi megérint egy kisfiút, furcsa érzései támadnak, a kisfiúnak is furcsa érzései lesznek. Ez abszurd, mert hinnetek kell a kollektivitás elvében! 

Láttam, hogy ebben az országban az emberek túl sokat ölelgetik a gyerekeiket. Nagyon rossz dolog örökösen ölben tartani és magatokkal cipelni a gyerekeket. Ez túl sok! Ha túlzásba viszitek, a végén utálni fognak titeket az agyondédelgetett gyerekeitek. Mert gyerekkorukban kialakul az az érzés, hogy túl sokat vannak ölelgetve, de nem tudják kifejezni. 

Hagyjátok a gyerekeiteket játszani, amennyit csak akarnak, és akkor vegyétek fel őket, ha szükséges. Hagyjátok, hogy mások vegyék fel őket, nem ti! Itt van egy nagy sahaj közösség, és mégis azt látom, hogy mindig az anyák és az apák cipelik a gyerekeiket. Ez nem helyes. Adjátok oda a gyerekeiteket másoknak. Hagyjátok a gyerekeitek, hadd legyenek másokkal, hadd aludjanak másokkal, hadd élvezzék mások szeretetét, és ne féljetek! Így sokkal jobban fognak szeretni benneteket. Azt hiszem, leginkább így építünk bele a gyerekeinkbe egy stigmát, egyfajta furcsa érzést, ami később ezekké a perverz kapcsolatokká fejlődik, ahol azt érzik, hogy valaki mással lenni rossz dolog. Mindezeket a dolgokat könnyen át lehet adni a gyerekeknek, ha már gyermekkorban megpróbáljuk. 

A másik dolog, meglepődve látom, hogy például a férjem munkahelyén mindenkit a keresztnevén szólítanak. C. P. helyettesét például Tomnak hívják, még a sofőr is így szólítja őt. De mi, különösen a férjem ennek a kérdésnek nagy jelentőséget tulajdonítunk. A férjem még a sofőrjét is a vezetéknevén és úrnak szólítja, így nem is mernek illetlenül viselkedni. A kapcsolatokat már gyerekkorban meg kell alapozni. 

Láttam, egyesek Gavinnak szólítják (Gavin Brownt, az angol vezetőt), még a kis gyerekek is azt mondják: Gavin. Mi sosem tennénk ilyet, még az unokáim is legfeljebb Gavin bácsinak szólítják. Ha a kapcsolat formálisabb, Brown úrnak szólítanák, de Gavinnak sosem. Ez nem illendő. 

„Néni, bácsi.” A kapcsolatokat meg kell alapozni. Nem csak az anya és az apa fontos. De láttam, hogy kiragadjátok mások kezéből a gyerekeiteket. Kapaszkodni akartok a gyerekeitekbe, és minduntalan megragadjátok őket. Ezért menekülnek el tőletek. Mert túlzásba viszitek. Pedig semmi szükség erre. A gyerekek nagyon függetlenek, képesek vigyázni magukra, boldogulnak. De – csak hogy elégedettek legyenek –, ti boltokba viszitek őket és midenfélét összevásároltok nekik, aztán ők hozzászoknak ehhez. Így akarjátok őket kielégíteni. Nem! Tudnotok kell, hogy a gyerekek nagyon intelligensek és a kollektivitásról alkotott saját felfogásotok szerint kell alakítanotok a tudatukat. De ha nem teszitek, akkor olyanok lesznek, mint bármely más gyerekek, akik csavargók. Láttam ilyet. 

Már meséltem nektek, hogy egyszer Oxtedből utaztam, és a (vonaton) volt néhány nem túl nagy, olyan 8-9 év körüli gyerek. Állami iskolába jártak, és nagyon fegyelmezetlenek voltak. Bejöttek a fülkémbe (első osztályon utaztam). Éles dolgok voltak náluk, kések vagy borotvák, amikkel minden ok nélkül elkezdték felszaggatni az összes ülést. Engem persze nem bántottak, de aggódtam és mikor megkérdeztem, miért csinálják ezt, azt válaszolták, hogy fogjam be a szám. Így aztán felálltam, átmentem egy másik fülkébe. Azt mondták, két fiú utazik velük. Ott voltak, szépen ültek és dohányoztak a másik oldalon. Odamentem hozzájuk, és elmeséltem, mit csinálnak a fiúk. Ezek odamentek, megpofozták a fiúkat, akik nem is sírtak emiatt. A nagyobb fiúk visszaültették a kicsiket a helyükre. Amikor az állomásra érkeztünk, jött az állomásfőnök, aki nagyon tanácstalan volt, hogy mit is kellene tennie. 

Már mostantól kell megtanulnotok fegyelmezni a gyerekeiteket. Miért nem tudnak csendben ülni a programokon? Mi a probléma velük? A legelejétől meg kell tanítani őket érezni a vibrációkat. Más emberek társaságába kell ültetni őket, mert úgy érzik, hogy csak a szüleikhez tartoznak, másokhoz nem. Így alakul ki a rasszizmus is, mert azt gondolják, hogy a nem fehérbőrű ember nem közülük való. 

Minden ilyen skorpió- vagy kígyószerű, valódi érzéseket elrejtő viselkedésmód azáltal alakul ki, hogy kisajátítjátok magatoknak a gyerekeiteket. Éppen ellenkezőleg: hagynotok kellene őket, hogy nyíltan beszélgessenek másokkal, és mindenkinek kitárják a szívüket. 

Láttam, hogy még felnőtt emberek is ódzkodnak attól, hogy más gyerekét megérintsék. Vagy tízszer megkérdezik a szülőt, hogy megfoghatják-e a gyereket. Pedig milyen kárt tehetnének? Indiában, ha elmész valaki otthonába, egyszerűen felveszed a gyereket. Állítólag a betegségektől védik a gyerekeket. Pedig épp az ellenkezője igaz. Minél többen veszik fel, annál erősebb lesz az immunrendszerük. A túlzottan védett gyerekek nagy veszélyben vannak, mert semmi ellen nincs immunitásuk. Képzeljétek csak el, hogy egy olyan országban, mint India, ahol mindenféle élősködők élnek, az emberek még mindig léteznek. És ez azért van, mert rengeteg dologra immunisak vagyunk. A ti egészségetek pedig ettől a túlvédettségtől nagyon gyenge. 

Képzeljétek, mikor Ausztráliába mentem, volt ott 3-4 indiai fiú. Jöttek segíteni nekem a konyhában, megemelni a nehéz dolgokat. Megkérdeztem, miért nem kérjük meg ezeket a (helyi) fiúkat, hogy segítsenek. Azt válaszolták, hogy „Őket csak nézni jó, Anyám, de nincs semmi erejük. Nincs erejük.” 

Láttam ilyet, gyakoribb az olyan országokban, mint pl. Anglia, ahol a rossz idő miatt a gyerekek mindig bent maradnak, nem mennek a levegőre. Állandóan a házban tartjátok őket. Önzőek, silányok és szűklátókörűek lesznek. Nyissátok meg őket! Most van egy közösségetek, amiben bízhattok. De nem teszitek. Így aztán majd jön egy domináns személy, és elveszi tőletek a gyereketeket, felhasználja a gyereketeket arra, hogy zsaroljon titeket és mindenféle dolgot műveljen. De ha hagynátok a gyerekeiteket mindenkivel játszani! Csak hagyjátok! Meg fogtok lepődni, hogy eltűnnek a betegségek. 

Tegyük fel, hogy problémátok van akár a hátsó Agnyátokkal. Ha mások dolgoznak rajta, meg fog szűnni, mert ha nekik jobbak a vibrációik, a negativitások elhagynak titeket. De ha csak állandóan magatokhoz láncoljátok a gyerekeiteket, és közben baj van a hátsó Agnyátokkal, ha mindig csak ti tartjátok magatoknál a gyereket, akkor a gyerek szenvedni fog. 

Mi a gyerekeket egész kiskorukban ténylegesen mások gondjaira bízzuk. Megbízunk ezekben az emberekben, és ők szeretik a gyerekeinket. Itt azonban az emberek el sem hiszik, hogy valaki tudja szeretni a gyerekeket. Másokra kell bíznunk a gyerekeinket. (És mivel nem teszitek), a gyerekeitek ezért zárnak ki másokat az életükből, ezért kötődnek annyira hozzátok, képtelenek bárkihez is odamenni. 

Tudjátok Indiában – nem tudom, jártatok-e már indiai családoknál. Ott elsőként a gyerekek fogadják és ültetik le a vendéget. Ha nem tartózkodik otthon senki, akkor a gyerekek kínálják meg valamivel a vendéget, és gondoskodnak róla. Mindent megjegyeznek egy adott vendégről: hogy mit mondott, mit kért, mit kérdezett. Mindent… annyira kedvesen. Mindent megjegyeznek, az összes néni és bácsi nevét és egész életükben emlékeznek ezekre a dolgokra. 

Találkoztam emberekkel, akikre gyermekkorukban vigyáztam. Máig emlékeznek a történetekre, amiket meséltem nekik, és hogy miként gondoskodtam róluk. Minden apró részletre emlékeznek, és ez kellemes érzéssel tölt el. Egyikük most a Világbankban dolgozik, magas beosztásban. Egyik nap odajött hozzám, és úgy elkezdett sírni az ölemben, mint egy kisbaba. Megkérdeztem, mi a baja, mire azt felelte: „Nénikém, emlékszem azokra az időkre, amikor Te vigyáztál rám!”, és annyira szeretett engem, hogy egy nap bement egy boltba, – már felnőttként – meglátott egy ugyanolyan jellegű sárga szárit, amit akkoriban viseltem. Megvette és azt mondta, „Ez a nénikém szárija!”. Már egészen felnőtt volt. 

A gyerekek minden fennkölt és nemes dologra emlékeznek, mindenre, ami nagyon tiszta. De ti nem hagyjátok, hogy a gyerekeitek másokkal is kapcsolatba kerüljenek, hanem túlságosan uralmatok alatt tartjátok őket. A gyerekeitek pedig állandóan a figyelmeteket követelik, mert teljesen hozzátok szoknak. 10 kérdést tesznek fel, túl sokat beszélnek, ti pedig elfáradtok tudom, mert amikor jöttem a vonattal, Cline feleségével utaztam. Hogy is hívják őt? A fiával utazott, és szegény nem tudott velem beszélgetni, mert mesélnie kellett neki, foglalkoznia kellett a fiával, és nem tágított volna mellőle. Mondtam, hogy hanyagolja őt, egy kicsit hagyja figyelmen kívül, és most a gyerek jobban van. 

Ugyanezt a tanácsot adtam Barbarának is, akinek a fia szépen fejlődött ezáltal; még Warenhez is odament, amikor ott volt, mindenkihez odament, mindenkitől kérdezett, körbe-körbe járva a teremben mindenkire ránézett. De Indiában a gyerekek ilyenek. Mindenkivel törődnek, megnézik az emberek vibrációit. 

Ez az elzárkózás, uralom alatt tartás és a túlzott kisajátítás vezet oda, hogy a gyerekek megutálják a szüleiket, mire felnőnek. Ez birtoklási vágy. És a félelem a gyerekeitek elvesztésétől. Ténylegesen el fogjátok veszíteni őket, ha ilyen félelem van bennetek, és ha uralkodtok felettük. Látom a gyerekeket, hogy szeretnének a programokon jelen lenni, de nem! Az összes anyuka kint áll, mintha büntetésben lennének. De miért? Ültessétek le őket! Rendben lesznek (a gyerekek). Csendben fognak ülni. Nem fognak semmiféle zajt csapni. De ez a túlzott basáskodó figyelem a gyerekeiteken… 

Azt is hallottam, hogy a gyermekes anyukák nem végeznek semmilyen munkát az ashramokban, mert csak és kizárólag a gyerekekkel foglalkoznak. A többi munkát meg majd megcsinálja valaki más. Gyermeket szülni nem nagy teljesítmény. Először is semmi óriási nincs abban, hogy gyereket szültök. Ők Sahaja jógik és Rám vannak bízva (az én felelősségem), nem a tiétek, így ne kényeztessétek el őket! Egyetlen anyának sem kéne a gyerekével üldögélnie a házban vagy a szobában. Hagyjátok a gyerekeiteket másokkal játszani! Üljetek a nappaliban! De ti oda is magatokkal viszitek a gyerekeket, vagy a szobájukban ültök és etetitek őket. Az egyetlen dolgotok, hogy a gyereketekről gondoskodtok, és ezzel vége. Úgy gondolom, ez egyfajta érzelmi zsarolás. Állandóan a gyerekeitekkel vagytok elfoglalva, magatok mellé ültetitek őket, azt mondva, hogy „Ó, én a gyermekről gondoskodom.” mire mások meg azt mondják: „Rendben van, ő anya”. 

Nagyon sok gyerekem van itt. Az anyaság nem kellene, hogy ilyen fura jelentéssel bírjon számotokra, hogy leültök és nem foglalkoztok semmi mással. Nekem 11 testvérem volt, az édesanyám a Madya Pradeshi Nagpur Kongresszusának az elnöke volt. Ötször börtönözték be. Kifogástalan nő volt, semmi kilengést nem tolerált a gyerekeitől. 

Ez egy másik kérdés, hogy mit tesztek, ha a gyereketek másokat bánt. Hallottam, hogy itt a gyerekek nagyon fegyelmezetlenek, megütnek másokat, húzzák egymás haját, és mindenféle furcsa dolgot mondanak, a szülők pedig nem szólnak rájuk, csak csodálják őket. Amikor pedig a gyerekek felnőnek, egyszerűen kidobják a gyerekeket, vagyis a szülőket. Láttunk már ilyet. Mivel ezek a gyerekek itt önmegvalósult lelkek, nem fogják ezt az értelmetlenséget tolerálni. Ezért erre figyeljetek oda! 

Tegnap beszéltem nektek a Muladhararól. Hagyjátok, hogy a gyerekeiteknek egészséges, megbízható Muladharájuk legyen! Hagyjátok, hogy találkozzanak, barátkozzanak másokkal, játsszanak mindenkivel, menjenek mindenfelé! Hagyjátok őket! Egyébként viszont az anyák nagyon elhanyagolják a gyerekeiket. Mit csinálnak? Még csak nem is masszírozzák a gyerekeket, nem is tartják tisztán őket, nem tartják tisztán a ruháikat, nem fürdetik őket rendszeresen, nem adnak nekik rendes ételt. Nagyon fontos, hogy ügyeljünk arra, hogy a gyerekeink kora gyerekkoruktól kezdve nagyon kollektívek legyenek és nagyon erős Muladharájuk legyen. 

Találkoztam szülőkkel, akik azt kérdezgették tőlem: „Miért hagyott el így minket a gyerekünk, amikor felnőtt? Gyerekként nem volt vele semmi gond.” Ez az oka! Egyszerűen elegük lesz belőletek, hogy nagyon őszinte legyetek veletek. Ez az egyetlen válasz. „Egyszer csak elhagyott a fiam. Hirtelen.” Miért? Tegnap még semmi gond nem volt, mára minden bizonnyal elege lett és elmenekült. A gyerekeiteknek barátokra van szüksége, és arra, hogy szabadon mehessenek mindenfelé. A gyerekeknek nincs meg a saját bölcsességük, mert a szüleik elnyomják őket, nem hagyják őket megfelelően növekedni és megérteni másokat. Egyszerűen nem értem, mi történt velünk. Miért neveljük ennyire rosszul a gyerekeinket? 

A másik téma, amit eddig még nem érintettem, az ashram. Korábban nem mondtam, de most azt mondom, felelősséget kell vállalnunk. Ez is fontos. A felelősségtudat ha nem alakul ki gyerekkorban, akkor később már nem tudjátok kifejleszteni magatokban. Például a villanyszámlákon már csillagászati összegek szerepelnek, mert az emberek sosem kapcsolják le a lámpát. A kapcsolók arra vannak, hogy használjuk. Ne csak fel-, hanem lekapcsolásra is szolgálnak. Apróságokkal, mint a gáz és a villany, amint az ashramban vannak, tovább már nem törődtök vele. De ez a ti ashramotok! 

Aztán ott van az étel. Hihetetlen, mennyi ételt dobtok ki. Számotokra az ételnek nincs értéke. Nem tudjátok, hogyan szervezzetek meg valamit, mert hiányzik belőletek Gruhalakshmi. Nincsenek háziasszonyi képességeitek, mert a gyerekeitek mellett üldögéltek, és nem csináltok semmi mást. A saját otthonotokban bevásárolnátok, főznétek, vigyáznátok a gyerekekre, takarítanátok, mosogatnátok. Mindent magatok csinálnátok. De az ashramban már úgy gondolkodtok, hogy csak a gyereketekre figyeltek. Én is szeretnék folyton gyerekekkel játszani, és nem veletek foglalkozni. Megtehetem? Megtehetem? Nem tehetem meg. Ugyanígy meg kell értenetek azt is, hogy nem szabad kidobni az ételt. Rengeteg ember éhezik ezen a világon. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kidobáljuk az ételeket. Még a legesleggazdagabb indiai sem engedné meg magának, hogy ételt hagyjon a tányérján. A legesleggazdagabb sem. 

Ghandiji ashramjában még Maulana Azadnak és Jawaharlal Nehrunak is ki kellett ürítenie a tányérját. Nem vehettek többet, de ha mégis többet vettek, nem hagyhatták ott úgy, hogy mások már ne tudják megenni. 

Az étel, az áram és egyéb energiák értelmetlen pazarlása mind pénzben mérhető, ezért nincs sosem pénzetek. Mindig odafigyeléssel kellene megszerveznetek, hogy mit fogtok főzni, mit fogtok enni, miből mennyit fogtok felhasználni. Semmit nem szabadna kidobni. Személyesen tapasztaltam, hogy mennyire elterjedt a pazarlás. Nem tisztelitek az ételt. Ezért nem törődnek vele a gyerekeitek sem. Mielőtt enni kezdenétek, azzal a gondolattal kellene leülnötök, hogy most enni fogtok. Ez egy Yagnya (amin keresztül megismered Istent, például a havan). Az ételt pedig meg kellene áldanotok, és imádkoznotok kellene az elfogyasztása előtt. Köszönjétek meg Istennek, hogy van mit ennetek. Ez a Miatyánkban is benne van. Ha így tesztek, elégedettebbek is lesztek, és megértitek, hogy nem szabadna ilyen módon feleslegesen költeni ételre. 

Annyi más dolog van, amit a gyerekekről tudnotok kellene, ismernetek kellene a vibrációikat. Ébereknek kellene lennetek a vibrációikkal kapcsolatban. Próbáljatok meg rájönni, mi a bajuk. Mit tesznek? Vegyük például, hogy a gyereketek rosszalkodik. Ne szidjátok egyfolytában, hanem ültessétek le, beszéljetek vele, mondjátok el neki, hogy nem helyes így viselkedni. Mondjátok el nekik, hogy figyelniük kell arra, amit Anya mond. Ti alakítjátok a gyerekeiteket, akiket kifejezetten azért kaptatok, mert Sahaja jógik vagytok, és nem azért, hogy tönkretegyétek az életüket. 

Vannak gyerekek, akik megtébolyultak az ilyen neveléstől, mint például Datta, aki itt volt… El sem tudjátok képzelni, maga az anyja mennyire elhanyagolta, amikor hallottam a nemtörődömségéről és a mocsokról, amiben a gyermekét nevelte. Megdöbbentett, hogy tehette ezt Linda a gyerekével. És nem szabadna nektek is Lindává válnotok és tönkretenni a gyereketek fizikai és mentális egészségét. Ha van egy tiszta és rendes hely, a gyerekek szeretnek ott lenni. De egyetlen anyának sem szabadna a szobában üldögélnie a gyerekével. Ez törvény! A nappaliban együtt lehettek a gyerekeitekkel. A szobájukba csak aludni vigyétek őket, egyébként legyenek veletek a nappaliban. Majd meglátjátok, hogy a gyerekek boldogabbak lesznek, mert számukra a kollektivitás természetes. A gyermek számára teljesen természetes másokkal keveredni, beszélgetni, megismerni őket. Ez természetes. Az ártatlanság ilyen. Az ártatlanság az egész világot meg szeretné ismerni. Ha ebben az időszakban nem engeditek meg a gyereknek, hogy felfedezzen rendellenes lesz és mindenféle problémái lesznek. Biztosítsatok hát nekik egy jobb életet, jobb körülményeket, jobb nevelést, jobb fegyelmet, mert nektek megvan ehhez minden eszközötök. Ne azt adjátok nekik, amit ti kaptatok a szüleitektől. Ez az igazi szeretet, minden más csak birtoklás. 

Azért akartam erről a témáról beszélni nektek, mert tegnap a Muladhara csakráról beszéltem, és látom azt, felfigyeltem rá, hogy mi történik a gyerekeitekkel. Azt látom, hogy a fegyelmezettségük rajtatok múlik, és a ti fegyelmezettségeteken, és azzal, amit most tesztek, a kezükre játszotok. Tudják, hogy bárhogy az ujjaik köré csavarhatnak titeket. Tudják, hogy függtök tőlük, hogy nem tudtok létezni nélkülük. Ez a gondolat él bennük. Ezért aztán nem hallgatnak rátok. De ha tudják, hogy elveszíthetik a szereteteteket, ha nem viselkednek rendesen, akkor nem lesz gond velük. Nagyon intelligensek. Így hát okosan kell visekednetek velük (kijátszanotok a kártyáitokat) és gondoskodjatok arról, hogy a gyerekeiteknek megfelelő megértésük legyen, mert ezek a gyerekek mások, különlegesek, akik rátok lettek bízva. Ők nem a ti gyerekeitek, ők az én gyermekeim. Ezért túl sok alkudozásra, ölelgetésre és miegymásra nincs szükség. Néha a csontjaikat is összetöritek a nagy ölelgetésben. Ez már túl sok! 

Próbáljátok ezt mások gyerekeivel, és kevésbé a sajátjaitokkal. Próbáljátok meg egy kicsit mellőzni a saját gyerekeiteket és szeretni mások gyerekeit. Nem tudom, milyen pszichológiát olvastok, de ez egy egyszerű, világos dolog, amit meg kell értenetek, mint Sahaja jógiknak, és a gyerekeiteknek kollektivitás kell, különben megint össze kell törnöm magam azért, hogy kollektívvá váljanak. Nekik természetszerűleg kollektívnek kell lenniük.

Rendben Gavin, kezdjük a Puját. 

Azt hiszem, a mai beszédet le kellene írni és elküldeni valamennyi Sahaja Jóga Központba, ez fontos. Mindenhol azt látom Nyugaton, hogy akinek gyereke lesz, az hirtelen többnek érzi magát, mint egy uralkodó. A feleségek nem csak császárnőnek, de még egy császárnál is hatalmasabbnak érzik magukat. Mindeközben pedig a királyaik és királynőik alig látják a saját gyerekeiket, ami pedig egy másik szélsőség.