Születésnapi Puja, Kalkutta (India), 1994. március 21.

Minden évben van mindenkinek születésnapja, és minden évben fogadalmat teszünk, hogy a következő évben tartózkodunk valamilyen cselekedetektől. Ez egy nagyon jó módja annak, hogy meglássuk, meddig jutottunk az életben. Sok embernek, akik nagyon magasra jutottak a spirituális fejlődésben, nincs szükségük születésnapra, számukra minden nap egy születésnap, ami lehetőséget nyújt valaminek az elkezdésére, az előrehaladásra, a megértésre, a tanulásra. Minden nap egy újév számukra. 

Az életünkben látjuk, hogy a környezetünk nagyon lassan változik. Néha egészen megdöbbentő, néha meglepődtök, hogy a környezet mennyire nem változik. De finomszinten mind bennünk, mind körülöttünk, mélyreható változások zajlanak. Manapság környezetünket teljes egészében az emberek irányítják. Nem tudom, mekkora szerepe van a Paramachaitanyának ebben, de nekünk kell megnyitnunk magunkat életünk új dimenziói felé. 

Például, ha rájövünk, ha az önvizsgálat által beazonosítjuk, hogy még mindig ott lebegnek körülöttünk ezek a régi, finomszintű, értelmetlen dolgok, nem szükséges fogadalmakat tennünk. Csak tanúként meg kell figyelnetek az egészet, és azt a pusztulásba vezető utat, ahova ezek visznek benneteket, és akkor azonnal fel fogtok hagyni velük. Nem kell azzal foglalkoznotok, hogy fogadalmakat tegyetek, mert most már ’samarth’-ok vagytok, ami azt jelenti, hogy most már teljes mértékben fel vagytok vértezve. Bármi, amiről azt gondoljátok, hogy helytelen, a ráirányított figyelmetek lassan, fokozatosan el fogja oszlatni kétségeiteket, melyek a problémáitokhoz, kapcsolataitokhoz, kondícióitokhoz és az egóhoz fűződnek. Egészen biztosan meg fogtok szabadulni tőlük. A figyelmetek hatására ezek el fognak illanni.

Ezután észre fogjátok venni, hogy a figyelmetek minden nappal tisztább, erősebb és együttérzőbb lesz. Bármely reakciótok, amelyre a figyelmeteket irányítjátok, egyszerűen eltűnik, és elkezditek tanúként nézni az egész dolgot, a figyelmetek ereje pedig a tanúság ereje által működésbe lép és hatni kezd. Nem csak rátok hat, hanem mindenre, ami körülvesz benneteket. 

Elsősorban a meditációtokon keresztül, a meditáció állapotában, a bensőtökben terjedtek ki. A jelenben maradtok. A napokban valaki megkérdezett, hol tartották a legutóbbi születésnapomat. Egyszerűen elfelejtettem, hol. Egyébként nagyon jó a memóriám, mint egy elefánté. De ezt elfelejtettem. Talán, ahogy folyton, mindennap a jelenben élsz és növekedsz, így elfelejted, hogy ez a növekedés hol és mikor következett be. 

Az én növekedésem mindig ilyen volt: valahányszor elmegyek valahova, nagyon kedves új emberek jönnek, a régiek közül pedig néhány borzalmas egyén eltűnik. Ez valami olyasmi, mint amikor a fa növekszik: a levelek lehullanak, és újak nőnek. De úgy látom, a Sahaja Jóga abban különbözik, hogy a Sahaja Jóga fájáról csak nagyon kevés, nagyon-nagyon kevés levél hullik le, és olykor csodálatos emberek burjánzó kertjét láthatjátok. 

Számomra ez olyan, mint egy csodás tűzijáték. Egy kis vonalként indul, majd sok gyönyörű mintázat bontakozik ki belőle. Lehetetlen elképzelni vagy megjeleníteni, mi fog történni velünk, a Sahaja Jógával, mindannyiatokkal. 

Sosem tanultam meg elképzelni dolgokat, de az elénk táruló látvány, valóban figyelemre méltó, nagyon figyelemre méltó: ahogy látom a sahaja-jógikat, amint átitatja őket az isteni szeretet, és ahogy rendkívül gyönyörűen és igen mélyen fejezik ki magukat. Amikor ez megtörténik, a figyelmeteket teljes mértékben beburkolja egy olyan isteni boldogság, hogy elfelejtitek azt a pillanatot. 

Az egyik ilyen alkalom, amikor a születésnapomat ünneplitek. Még azt is elfelejtem, hány évet éltem ezen a Földön. Néha azt mondom, 73 éves vagyok, máskor azt, hogy 70, egyszerűen nem tudom. Mert – ahogy említettem –, ebben a boldogságos állapotban nem marad nyoma időnek, dátumnak, éveknek. 

Például, ha arra gondoltok, hogy elmentek megnézni valami nagyon szépet, mint a Taj Mahal, anélkül, hogy tudnátok, mi az, és váratlanul egy ilyen gyönyörű épület előtt találjátok magatokat. Ahogy mondják, egyszerűen csak megnémultok. Hindiül úgy mondják, ’awak’. Nem tudjátok, hogyan fejezzétek ki magatokat. Elakad a szavatok. Ilyenkor azzal szembesültök, hogy megfeledkeztek az időről. Elfelejtitek, hogy kerültetek oda. Minden mögöttes történet szertefoszlik, amint meglátjátok a látvány valóságát. 

A vízió ezen megvalósulása olyasmi, ami még az Én gondolkodásomon és képzelőerőmön is túlmutat. Néha még most sem tudom elhinni, hogy ilyen sok sahaja-jógi van, aki rendelkezik ezzel a finomszintű tudással. Kezdjük ott, hogy sosem tudtam, hogy ennyi kereső van. Sosem tudtam, hogy ilyen finom lelkű emberek vannak ezen a Földön. Bárhol megfordultam a világban – akár Nepálban, akár Brazíliában –, mindenütt rengeteg csodálatos keresővel találkoztam. 

De ha megkérdezitek, mikor voltam Brazíliában, nem tudok válaszolni rá. Nagyon rosszul emlékszem a dátumokra, azt hiszem amiatt, hogy minden alkalommal egy víziót látok. És akkor az idő is megáll arra a pillanatra. Nem fejezi ki magát. Az élményen kívül semmi sem rögzül. 

És ez az élmény absztrakt formában létezik. Nem lehet leírni. Túl van a szavakon és túl van bármiféle leíráson. Abban a pillanatban valóban gondolatmentessé váltok, és ez az a pillanat, amit igazán élvezni kell. 

A modern idők legnagyobb átka az óra, az állandó időhöz kötöttség. Folyton csak az időt figyeljük: „Mennyi az idő?”, és két másodperccel később már megint azt szeretnétek tudni, mennyi az idő. Mi átléptük az idő korlátait – ’kalatit’. Próbáljátok megérteni, miért léptük át. Azért, mert az idő hozzánk mérten halad. Megtapasztalhatjátok. 

Nemrég Delhiből jöttem, és úgy tűnik, a házamban mindenki nagyon odafigyel az időre. Szóval egyfolytában nyaggattak: „Gyerünk már, gyerünk már, későre jár, későre jár, most már épp csak eléred a gépet”, meg effélék. Rendben. Amikor odaértünk, közölték, hogy a gép még mindig vár, nem szükséges sietnem, még 15-20 perc van az indulásig. 

Szóval azt kell mondanom, hogy még az a szó is, hogy „repülőtér”, nagyon idegessé teszi az embereket. Ha el kell érniük a repülőgépet, az olyan, mintha valami háború dúlna, vagy nem is tudom. Eddig szerencsére soha életemben nem késtem le egyetlen repülőgépet és vonatot sem. Pedig azt hiszem, elég sokat utazom. Kivétel nélkül mindig úgy alakult, hogy maga a repülőgép várt rám. Nem indult el nélkülem. 

Ha ellazultak vagytok, elmesélek nektek egy nagyon érdekes történetet. Prágában voltunk, és Lengyelországba készültünk… melyik városon keresztül? Megint ugyanaz történik velem, mint amikor átélem azt a… Bécsen keresztül. Egy nagyszerű sahaja-jógi utazott velünk, aki azt mondta nekem, hogy a repülőgép 11 órakor fog indulni. Aztán egyszer csak felhívott a repülőtérről: „Nem, a gép 9.30-kor indul!” 

Ha úgy akarom, 5 perc alatt is képes vagyok elkészülni, de a készülődésem eltarthat 2 órán át is; attól függ. Szóval készen voltam. Gyorsan beugrottam az autóba. Odaértünk a repülőtérre, de 15 perc késésben voltunk, így a földi kiszolgáló kisasszony csúnya hangon kiabálni kezdett velem: „Maguk… maguk nagyon fontos emberek (VIP), maguk ilyenek, maguk olyanok.” Mindenfélét mondott nekem. Ez a sahaja-jógi nem bírta ezt elviselni. Úgy érezte, az ő hibája, hogy rossz indulási időt mondott nekem, és ez a hölgy most ezért kiabál az Anyjával. Nem bírta elviselni. Nagyon szomorú volt. 

Szóval beszálltunk a gépbe, miközben mögöttünk jött ez a hölgy üvöltözve, és azt láttuk, hogy a pilóta és a mérnökök a repülőgép javításával voltak elfoglalva. Azt mondták, kisebb hiba adódott, de megoldódik. Szóval leültünk. Aztán ennek a sahaja-jóginak, mivel nem bírta elviselni, ami történt, elkezdtek csorogni a könnyei. Egy másik sahaja-jógini azt mondta neki: „Ne sírj, testvérem, minden rendben van”. Mögöttem ültek. Hátrafordultam és mondtam neki, hogy minden rendben van, ne aggódjon. Ő azt felelte: „Nem, Anyám, mert miattam történt az, hogy Ő ilyeneket mondhatott. Nem bírom elviselni.” És nem bírta abbahagyni a sírást. Egy percen belül az addig teljesen felhőtlen ég beborult, olyan volt, mintha hatalmas elefántok vonultak volna be az egész területre. Hatalmasak. Minden sahaja-jógi látta ezt, azok is, akik a másik oldalon, a repülőtér tetején voltak. A teljes égbolt mélyfekete lett. „Istenem!” – mondtam. „Látjátok, ennek az úriember könnyeinek mekkora ereje van.” Aztán a repülőtéri dolgozók közölték velünk, hogy a repülőgép meghibásodott, le kell szállnunk. Leszálltunk. 

Amikor visszajöttünk, ez a jógi odament a földi kiszolgáló hölgyhöz és azt mondta neki: „Na, nekünk most kivel kellene kiabálnunk? A repülőgép nem száll fel, önnel kellene kiabálnunk? Hogy merészel Anyámmal kiabálni és ilyen szörnyűségeket mondani?” De a repülőtéri alkalmazottak, akik ugyanilyen rezsim alatt dolgoztak, nagyon megijedtek. 

Az igazgató maga jött oda hozzám. Azt mondta: „Még 5 óra van a repülőgépe indulásáig. Ha szeretnék, engedélyt adunk, hogy elhagyják a repteret.” Külön kivezetett engem a repülőtérről. Nem értettem a reakcióját. Szóval kimentünk a városba, vásárolgattunk, ezt-azt csináltunk, és amikor visszaérkeztünk, meg voltunk lepődve. A repülőtéren mindenki meg volt döbbenve, mikor megláttak minket. És ahogy mentem… Ez volt az egyetlen repülőgép, ami indult. 

A teljes forgalom leállt, kivéve ezt az egy járatot. És ahogy beszállni igyekeztünk, egy férfi, aki ott volt, azt kérdezte: „Anyám, tud rajtam segíteni?” „Hogyan?” – kérdeztem. „Borzalmas hátfájásom van.” „Hogyan tudnék segíteni?” – kérdeztem. Aztán odajött egy hölgy, és azt mondta: „Anyám, fáj a vállam. Kérem, odatenné a kezét?” A vállára tettem a kezem, és azt mondta: „Jól vagyok.” Elkezdte felemelni a kezét. Aztán mentem tovább, gondoltam, jobb lesz most már beszállni a gépbe. 

Ahogy mentem, ugyanaz a férfi jött oda hozzám, és megkérdezte, nem tenném-e a kezem a hátára. Mondtam neki, hogy be kell szállnom a repülőgépbe, mire ő azt felelte: „Elkísérem. Csak tegye a kezét a hátamra. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jövök.” Aztán körülbelül 2 percig gyalogoltunk együtt. Azt mondta: „Rendben vagyok.” 

A légkör teljesen megváltozott. Az egésznek hatalmas hatása volt ezekre az emberekre, akik ilyen elnyomásban, szinte katonás rendben dolgoztak, és az egész bánásmód annyira vicces volt. Minden igen rövid idő alatt megváltozott, és teljesen meghökkentem, hogy ennek a sahaja-jóginak a könnyei ezt a csodát művelték. 

Képzeljétek el a pillanatot, amikor kicsordultak a könnyei. Ez a pillanat egy egész drámát indított el. És végül azt látjuk, hogy az emberek a repülőtéren rendkívül alázatossá és tisztelettudóvá váltak. 

Tehát, amikor elkezdünk gondolkodni az időről, időről, időről, meg kell értenünk, hogy az idő a mi szolgánk. Nem mi vagyunk az idő szolgái. Ezeregy történetet tudnék mesélni nektek arról, hogy a késlekedés, késve érkezés és az idő figyelmen kívül hagyása révén milyen csodálatos megnyilvánulásokat, milyen csodálatos drámákat láttam – az Isteni erő művészetét –, ezért megdöbbentett, hogy az emberek miért vannak annyira elfoglalva az idővel. Ha az idő valóban szükséges, ha valóban nyomon követjük az időt, minden évet, mint a születésnapunkat, és ha azt gondoljátok, hogy az idő nagyon fontos – bizonyos értelemben az. Ezekben a modern időkben valóban időre van szükségünk: meditációra, kollektív együttlétre és a Sahaja Jógára. 

Tudom, hogy mikor a függetlenségi háború dúlt ebben az országban, amelyben a szüleim teljes ’tana, mana, dhana’ (testükkel, szellemükkel és javaikkal) harcoltak. Emlékszem, hogy mennyire nem foglalkoztak semmivel azokban az időkben. Mind az utcára mentek, mert nagyon fontos volt, hogy kiszabadítsák ezt az országot a Birodalom szorításából. Ez annyira fontos volt. Volt, hogy találkozniuk kellett valakivel valahol – tegyük fel, ez az ember a börtönből szabadult, vagy valami szokatlan történt vele –, nem engedhették meg maguknak, hogy lemaradjanak erről; nem engedhették meg maguknak, hogy ezt a fontos időt, fontos találkozót, fontos megbeszélést elhanyagolják, mert az egész vészhelyzetté vált. Saját maguk számára. Senki nem mondta nekik, senki nem tartott nekik előadásokat, de saját maguknak, belülről fakadóan szükséges volt. Azt kell mondanom, mind legendás emberek voltak, ahogy a szabadságukért harcoltak. 

Ma ugyanez a helyzet. Vészhelyzet, egy igen finomszintű vészhelyzet van. Semmi sem fontosabb, mint a Sahaja Jóga terjesztése. Ha valaki lemarad róla, nem hall róla, mi leszünk értük felelősek. Krisztus, Buddha és Mahavira vagy a többiek idején nem voltak repülőgépek, hogy utazzanak. Nem voltak ezek a hangszórók, más távközlési eszközök, TV és hasonlók sem. Mindezek csak mostanra jelentek meg. Mostanra nyilvánultak meg. Ez a Paramachaitanya munkája.

Ezek a megnyilvánulások tudósok munkájának és egyéb ismereteknek eredményei. A másik, hogy Nekik nem kellett ennyi emberrel találkozniuk, és nem is kellett ilyen nagy számban önmegvalósulást adniuk. Ezek a modern találmányok tehát, minden modern eszköz, amit láttok, a Sahaja Jóga céljait szolgálják. El sem tudjátok képzelni, mi történne ezzel a világgal a Sahaja Jóga nélkül.

Az első és legfontosabb dolog, hogy nincs béke a szívünkben. Beszélünk a békéről. Ismerek embereket, akik békedíjakat kaptak, de nincs béke a szívükben, semmiféle béke. Amíg mi, emberek, nem találunk békességre magunkban, addig az egész világon sem lehet béke. Mi vagyunk azok, akik háborúkat robbantunk ki. Mi vagyunk azok, akik mindenféle erőszakot követünk el. Mi vagyunk azok, akik leromboljuk annak esélyét, hogy az emberek Isten Királyságába léphessenek. A béke tehát csak azáltal teremthető meg, hogy megalapozzuk a békét az emberek szívében. 

És ez csak a gondolat nélküli tudatosság állapotának elérése által lehetséges. A jelenben maradtok. És ott megdöbbentek majd, hogy úgy álltok, mint egy szikla, mert kezetekben lesz a valóság. Bármit elérhettek. Tulajdonképpen Én nem teszek semmit, tényleg. Lehet, hogy azt mondjátok, Én ezt vagy azt csinálom, de nem így van. A Paramachaitanya az, ami dolgozik. 

Ugyanígy fog nektek is dolgozni. De hinnetek kell magatokban, és teljes hitetek kell hogy legyen a Sahaja Jógában. Teljes. Csak így tudjuk ezt elérni, hogy sok, sok, sok ember, az emberek többsége a világon – nem mondom, hogy az összes, mert nehéz ezt mondani, bár még esetleg az is elképzelhető, hogy ez lehetséges – belép velünk az Isten Királyságába. Ez a legfontosabb dolog. Fontosabb valamennyi földi dolognál és minden értelmetlen dolognál. Ezért a figyelmeteknek arra kell irányulnia, hogy „Hány embert fogunk a Sahaja Jógába hozni? Hány embert fogunk megmenteni? Mit fogunk tenni ennek érdekében?” Ha minden reggel ezen kell gondolkodnotok, akkor hogyan emlékezhetnétek időpontokra? 

Amikor vészhelyzetben vagytok, és tudjátok, hogy e vészhelyzet követelményeinek eleget kell tennetek, akkor hogyan tudjátok mindenféle világi dolgokon, földi teljesítményen tartani a figyelmeteket? Az majd működik magától. Nem kell aggódnotok miatta. Az automatikusan működik. Az egyetlen dolog, ami ténylegesen igényli a figyelmeteket és hogy foglalkozzatok vele, az a Sahaja Jóga, kívülről és belülről. 

Ha valóban békét akarunk ezen a Földön, ha valóban fejlődni szeretnénk, ha azt szeretnénk, hogy a mindenféle testi, mentális és érzelmi problémák megoldódjanak, mindez a mi javunkra, miért nem jövünk a Sahaja Jógába, ahol semmi mást nem kell tennünk, mint felemelni a Kundalininket, egy rövid ideig meditálni ennek elérésére, és elérni az öröm állapotát. 

Ma tele vagyok örömmel, tele vagyok örömmel, mert most már látom, hogyan történnek a dolgok, hogy hogyan hozhatja létre egyetlen személy sahaja-jógik ezreit. 

Láttam egy csodát, egyszer azt mondtam, egyetlen magban benne van mind az ezer fa, amit az létre fog hozni. Amikor láttam a szövetkultúra új technológiáját, egészen elképedtem, hogy egyetlen kicsi magból hány és hány kis csíra fog növekedésnek indulni. 

Ugyanígy, ti mindannyian képesek vagytok erre, mindannyian meg tudjátok csinálni, csak hinnetek kell magatokban és teljesen őszintének kell lennetek a Sahaja Jógát illetően. Ha ez ma megtörténik, akkor ténylegesen megünnepeltétek a születésnapomat. Ha a születésnapomat fontosnak tartjátok, ami nekem fontos, az az, hogy mindenki megkapja a spirituális születésnapját. 

Isten áldjon benneteket!